A Homokhátság jövője nem csupán mezőgazdasági, hanem nemzeti sorskérdés. A klímaváltozás, a helytelen vízgazdálkodás és az elhibázott tájhasználat következtében egykor termékeny vidékek sivatagosodnak el. A lakiteleki eseményen egyértelművé vált: van más út. A résztvevők – kutatók, gazdák, civilek – közösen keresték a válaszokat, és nem csupán problémákat fogalmaztak meg, hanem megoldásokat is. Az eseményt a Zöld Gerilla Mozgalom szervezte.
Mi a baj a mostani rendszerrel?
A jelenlegi agrár- és vízügyi szabályozás nem képes kezelni az aszályt és a vízhiányt. Az öntözés önmagában nem megoldás, sok esetben rontja a talajszerkezetet, és hosszú távon fenntarthatatlan. A vizes területek nem támogathatók, pedig legeltetésre alkalmasak. A vízelvezetés prioritást élvez a vízvisszatartás helyett, miközben a csatornákban olykor megjelenő víz az új lehetőségek csíráját is jelentheti.
A koncepció: vizet a tájba!
A táj eredendő működéséhez kell igazítani a gazdálkodást. Nem betonozásra, hanem természetes vízvisszatartásra van szükség – árterek, mélyfekvésű területek rehabilitációjával, ahol a víz természetesen meg tud állni. A “Vizet a tájba!” program lényege: a víztöbblet visszatartása a tájban, nem csatornákban vagy zárt tározókban. Rendszerszintű változás kell – nem toldozgatás.
Támogatási rendszer és gazdálkodás
Az új támogatási modell célja, hogy érdekeltté tegye a gazdákat: aki elárasztást vállal, kapjon támogatást. Aki öntözni akar, fizessen, de ne a természet rovására. Az agrárszabályozást át kell alakítani úgy, hogy a gyepgazdálkodás, a fenntartási célú gazdálkodás és a vízmegtartás is támogatást élvezzen.
A Homokhátság helyzete
A térség eredetileg erdős sztyeppe volt, de a vízelvezetés, erdősítés és a folyók szabályozása miatt mára drámai vízhiány alakult ki. A csapadék és a folyók vizének elvezetése mellett a bányászat is hozzájárult a talajvíz eltűnéséhez. Erdősítésnél zárt, párolgást csökkentő erdőkre lenne szükség, nem fenyvesekre.
A helyi gazdaság ereje
A kosárközösségek, bevásárló közösségek révén a pénz helyben tartható. Az élelmiszerre költött összeg 90%-a elhagyja a térséget, holott a helyi termékek, együttműködés és tudásmegosztás újraépíthetné a falvak gazdaságát. A “regeneratív gazdálkodás” szemlélete szerint a föld nem szántóföld, hanem termőföld.
Mit tehet a politika és mit tehetünk mi?
A politikai változás lassú, gyakran csak társadalmi nyomásra indul meg. A döntéshozók többsége még a diagnózissal sincs tisztában. Ezért fontos az edukáció, a helyi kezdeményezések és a példamutatás. A rendszer ellenáll a változásnak, de a legnagyobb veszély az, ha nem teszünk semmit. A természet nem vár.
Zárszóként: „A vizet akkor kell betakarítani, amikor van.” Ez a gondolat nemcsak a táj jövőjéről, hanem a társadalmi hozzáállásunkról is szól. A Homokhátság megmenthető – de csak együtt, szemléletváltással és valódi tettekkel.
A beszélgetés résztvevői: Balogh Péter (Vízválasztó Mozgalom alapító elnöke), Dr. Keresztes László Lóránt (Országgyűlés Fenntartható Fejlődés Bizottságának elnöke), Dr. Tölgyesi Csaba (Egyetemi adjunktus, MTA-SZTE Alkalmazott Kutatócsoport), Zalatnay László (E-misszió Egyesület Elnöke), Kulcsár László (Zöld Gerilla Mozgalom).