Ismeretlen tájak, országok, idegen emberek, kiszámíthatatlan utak, váratlan 
fordulatok, és sok szerencse kell ahhoz, hogy valaki teljesítse a Budapest-Bamako több, mint kilencezer kilométeres szakaszát. Varga Mihály és felesége Dékány Alexandra már elmondhatja magáról, hogy mindezeket átélte és megvalósította.
A nyárlőrinci Varga Mihály és felesége, a hetényegyházi Dékány Alexandra, akik Németországban dolgoznak, olyan kalandra vállalkozott, amilyenre még sohasem. Több, mint három héten keresztül „élvezték” Afrika különböző országainak vendégszeretetét. Erről, egy több, mint kétórás élménybeszámolót tartottak, fotókkal, videókkal illusztrálva Nyárlőrincen, az érdeklődők számára.
Először is mindenkinek megköszönték az üzenetek, lájkokat, visszajelzéseket, amiket kaptak. Főleg akkor esett nekik jól, mikor ott voltak a sivatag közepén olyan helyzetben, mikor átgondolták az eddigi életüket. Egy hátsókerék meghajtású, 35 éves, Mitsubishi L300-as kisbusszal vágtak neki Afrikának. Január 23-án indultak Budapestről, ami után egy 3000 kilométeres európai szakasz következett. Genovából komppal mentek át Marokkóba, egy ötórás várakozás után. Ez volt a szerencséjük, mert így a vámosok nem szedték szét az autójukat, illegális tárgyakért kutatva, és nem találták meg a becsempészett pálinkát. Azt viszont muszáj volt vinni, mert ápolni kellett a kapcsolatokat, és persze az ottani szokatlan ételek miatt is szinte kötelező volt inni. Azt viszont tudni kell, hogy Marokkóba tilos bevinni alkoholt.
Az afrikai utazásuk egy eltévedéssel kezdődött. Mivel Marokkóban utca és házszám nem létezik, így csak a navigációra hivatkozhattak, de így sem találták meg a szállásukat. Éjszaka közvilágítás nem létezik, így tovább mentek a következő városba, ott találtak maguknak szobát. Az Atlasz hegységen kellett keresztül menni, ahol még hó is volt. A buszuknak sima aszfalt úton 80-90 km/óra volt a sebessége. Az Atlasz hegységnek azonban voltak olyan szakaszai, amikor csak 20 km/órás sebességgel mentek fel kettes fokozatban, padlógázzal. Füstölt is a jármű rendesen. Ez a szakasz közel egy napig tartott.
– Mi ezzel a kisbusszal csak nem tízezer kilométert tettünk meg és mindössze csak egy generátor problémánk volt, így ez felért egy csodával. Azt már korábban elmondták nekünk, hogy Afrikában, ha nem muszáj, akkor ne vezessünk éjszaka, mert veszélyes. Nekünk azonban a lassúságunk miatt muszáj volt. Olyan is elfordult, hogy mire odaértünk a szállásunkhoz, nem volt már szabad szoba, pedig lefoglaltuk korábban. Ott azonban ez nem számított, mert aki hamarabb odaért, az kapta meg. Marokkóban a főutak meglepően jók voltak, de az utunk során nem ez volt a jellemző. Mauritániából hoztunk egy kis sivatagi homokot, ami szabálytalan, de ezt is megúsztuk. Ott már olyan kátyúk és vízmosások voltak, hogy a 15 kilométert három óra alatt tettük meg. Hátra volt még a táborig 50 kilométer, de már besötétedett és inkább visszafordultunk.
Nagyon sok konzervet vittek, de azért a vége felé az ottani ízeket is megkóstolták. Mivel ezek az országok francia gyarmatok voltak, bagettet, friss pékárút, palackos vizet mindenütt lehetett kapni. A tankolással nem volt problémájuk, mert mindenütt lehetett gázolajat kapni, viszonylag olcsón, olyan egy euróért.
– Amikor átléptünk Marokkóból Mauritániába, akkor azt éreztem, hogy de jó, hogy Magyarországon születtem, osztotta meg az érzést Alexandra. – A homokon és a száraz kórón kívül ugyanis nem láttunk mást, de ott emberek éltek a sivatagban. Vezetés közben minden ajtót bezártunk, csak a vezető mellettit nem, mert akadtak olyan helyzetek, amikor megpróbálták kinyitni, vagy verték a kocsi oldalát. Néhány alkalommal ki kellett húzni bennünket a homokból. Előfordult az is, hogy olyan úton mentünk, amit kagylókból építettek. Láttunk olyan halászfalut, az óceán mellett, ahol a nagy melegben pucolták a halat a halászok, nem a hazai körülmények között. Amit láttunk, attól elment a kedvünk a haltól és a tenger gyümölcseitől, így azt nem is ettünk.
Szerencsén töpbb alkalommal is volt és minden bizonnyal az is növelte, hogy két lópatkót tettünk fel az autó elejére, és Kókai Géza református tiszteletes is megáldott a kisbuszt és minket is. Ami még nagyon furcsa volt számunkra, hogy amerre jártunk, mindenütt szemét volt az utak mellett. Ami már nem kell az ottani embereknek, azt eldobják, vagy az autót ott hagyják, ahol éppen lerobbant. Olyan mélységek és magasságok vannak, hogy az hihetetlen. A gettó után közvetlen egy gyönyörű szállodát lehetett találni, pálmafákkal fürdőmedencével. Kecskéket és szamarakat szinte mindenütt láttunk. De arra is volt példa, amikor a kecskét felkötötték az autók tetejére, mellettük pedig ott ültek azok, akik nem fértek be a kocsiba. Ez természetes náluk. A közlekedésben viszont nagy káosz van. Az útkereszteződésben az megy először, aki nagyobb, vagy aki hamarabb odaér. Tehenek, kecskék, tevék bármikor átmennek az autók előtt az úton.
– Mauritániában őskáosz volt, vette át a szót Misi. – Roncsautók szétrohadva, szerintem ott senkinek sincs jogosítványa. Közlekedési lámpa nincs kresz táblák értelmetlenül voltak kihelyezve. Ott fordult elő az, hogy egy szeméttelepen mentünk keresztül, ami után egy kerítéssel körülvett nagyon szép szállodát építettek, amit fegyveres őrök védtek. Ott hiába foglaltunk szobát nem kaptunk, mert másnak kiadtak. Olyat is tapasztaltunk, mikor elmentünk egy étterembe, hogy várnunk kellett míg a többiek befejezik az étkezést, mert nem volt elegendő tányér. Az öt, tizenkét év körüli gyerekek mindenütt kérnek valamilyen ajándékot. Ők már számítanak arra, tudják, hogy két évente jönnek a bamakosok. Persze a rendőrök és a határőrök is elvárják az ajándékot. Ők nagyon örültek a golyóstollnak. Számunkra nagyon különleges volt, hogy a Szent Luis határátkelő abból állt, hogy az úton áthúztak egy drótot, amire kék színű szalagokat fűztek fel, a jobb felismerés érdekében. Ott azért szerencsénk volt, mert minket bamakosokat nem néztek át annyira. A Szenegál, Guinea határon viszont mindenkit rabosítottak, és átvilágították az autókat is. Ott olyan hat órát töltöttünk el. Korábban úgy volt, hogy visszafele is a kisbusszal fogunk jönni, de akkor eldöntöttük, hogy nem vállaljuk.
A Varga házaspár végül is megérkezett Sierra Leona fővárosába Freetownba, de az sem volt olyan egyszerű, mert mivel ők lassan haladtak az utolsók között értek a célba, amit csak egy tábla jelzett. A többiek már régen elmentek és ha nem áll meg előttük egy autó, akkor nem tudták volna meg, hogy megérkeztek. Így viszont sikerült fotót készíteni, hogy megérkeztek, hogy teljesítettek a kitűzött céljukat. Az ajándékokat, amit vittek, egy iskolának adták át. A kisbuszukat is eltudták adni, mert megkapták érte azt az összeget, egy olyan helyi embertől, aki szállítással foglalkozik. Február 14-én pénteken repülővel, szerencsésen hazaértek.
A hallgatóság közül többeknek is, a látottak alapján az volt a véleménye, hogy ők biztosan nem vállalkoznának ilyen útra. Valaki megkérdezte a házaspártól, hogy vállalkoznának-e arra, hogy még egyszer, mondjuk két év múlva, mert két évente van a Budapest-Bamako rally, végig mennének-e az úton. Alexandra azt válaszolta, hogy vagyunk olyan őrültek, hogy igen.